Huszonegyedik fejezet ∞

Nem bízhatunk valakiben, akiről nem hisszük el, hogy szeret.

Szorosan Harry mellett mentem és mosolyogva néztem a hosszú utat. Gyerekkorunkban nagyon sokat jártunk ide. Minden hétvégén itt voltunk. Harry itt tanított meg biciklizni, itt fogócskáztunk, itt törtem el először bármimet is. Akkoriban még csak gondolni se mertem volna, arra hogy Harry és Én egyszer együtt leszünk. Persze, sokat játszottunk a kert végében lévő házikóban papás – mamást.

- Annyira más valahogy.. – nézett körbe Harry.

- Mert megváltoztunk. Végül is már vagy hét éve nem voltunk itt együtt. – nevettem el magam – Emlékszel? Ebbe az árokba estem be a biciklivel!

- Oh, igen. – nevetett fel – Innen szedtelek ki. Sose felejtem el hogy mennyire sírtál, annyira sajnáltalak.

- Mi lenne, ha megint bele esnék?

- Utánad ugranék. – rántott magához egy határozott mozdulattal – Természetben még úgy se csináltuk.

- Perverz! – ütöttem mellkason, de ez őt, cseppet sem érdekelte.

Szorosan magához szorított, miközben ajkaival az enyémet kényeztette. Másodpercek alatt megváltozott a véleményem az előbbi kijelentéséről. Bele túrtam göndör fürjeibe és kissé meghúztam. Ajkai egyből egy játékos mosolyra görbültek és hümmögve simított le combjaimra. Egy hirtelen mozdulattal elemelt a földtől és lábaim dereka köré fontam.

- Oh, nézzenek oda! Csak nem Kiara és Harry? – jött mögülem egy ismerős hang.

- Öhm.. – Harry egyből letett a földre, én pedig a hang irányába fordultam.

- Rátok se lehet már ismerni! Gyertek ide! Öleljétek meg Lina nénit! – tárta ki karjait.

- Milyen régen láttuk már! – öleltük meg és Harry nyomott egy cuppanós puszit az arcára – Hogy van?

- Jól vagyok, köszönöm. És Ti? Mi járatban erre?

- Jöttük a hétvégi házba. Megnézzük. – válaszoltam.

- Hát, akkor jó szórakozást, én rohanok! Vigyázzatok magatokra!

Mosolyogva integettünk neki, majd nevetve egymásra néztünk.

- Emlékszel rá? – dobtam fel a kérdést.

- Nem! Azt hittem te legalább tudod.

- Szerintem ez vicces.

Hátat fordítottam és Harry kezét megfogva indultam tovább az úton. Párszor még megálltunk és felidéztünk eseményeket, majd nevetve gondoltunk rájuk. Mikor megpillantottam a régi faházat, egyből mosolyra húzódtak ajkaim. Harry megállt és az arcomra nyomott egy puszit, majd elment a kocsiért, amit a bolt melletti parkolóban hagytunk. Előhalásztam a táskámból a kulcsokat és a kerítés felé indultam. Kiskoromban minden nyarat és szünetet itt töltöttünk, legtöbbször Harry is jött velük, hiszen elválaszthatatlanok voltunk. Kinyitottam a nyikorgó vaskaput és körbe néztem. Annyira elhagyatott lett, az egykor élettel teli telek. Már nincs annyi fa, se bokor. Viszont egy valami semmit sem változott. Csend. Csend és nyugalom van mindenhol. Sóhajtva mentem a ház felé és közben az emlékeimbe merültem. Annyi szép és jó dolog történt itt. Amikor utoljára itt jártam, még egy boldog családom volt. Ahogy kinyitottam magam előtt a hatalmas fa ajtót, újra gyereknek éreztem magam. A nagy ablakokon halványan szűrődött be a fény, ami megvilágította a nappalit. Ujjaimat végig húzva a falon kerestem meg a kapcsolókat. Egyből felkapcsoltam a villanyt és az ablakokhoz mentem. Felhúztam a redőnyöket, hogy jobban bejuthasson a fény. Már nem is tűnt olyan hatalmasnak a ház, mint régen. Most már egész tűrhető. Lehúztam a fehér lepedőket a kanapékról és összehajtottam őket. Leültem a vajszínű kanapéra, és térdeimen könyökölve néztem az emelet felé.

- Wáó. – jött be Harry az ajtón – Olyan nagyra emlékeztem.

- Nagyra nőttél. – pillantottam hátra rá.

- Olyan sok minden eszembe jutott, ahogy jöttem be. – tette le a kanapé mellé a táskáinkat – Voltál fent?

- Nem. – ráztam meg a fejem és felálltam – Téged vártalak.

- Félsz? – fogta meg a kezem és elindultunk a lépcsők felé.

- Mért félnék? Csak gondoltam megvárlak. – vontam meg a vállam és követtem fel az emeletre.

- Jól van, na. – nevette el magát és felkapcsolta a villanyt – Nézd, még mindig rajta van a nevünk az ajtón. – húzott magához közelebb – És a képünk is.

- Tényleg. – mosolyodtam el és levettem a képet – Olyan kis édes vagy rajta.

- Menjünk be. – nyitott be és benyúlt felkapcsolni a lámpát.

Beléptünk a nagy barna szobába és elléptem tőle. A fal tele volt rajzolva, poszterekkel a kedvenc meséinkről, képekkel, amit Anya csinált rólunk, majd egy hatalmas keretbe tette. A polcok tele voltak plüss állatokkal, az asztallapokkal, füzetekkel, ceruzákkal. Az ágy felett átfutó könyves polcok telis-tele könyvekkel, újságokkal.

Harry beugrott az ágyba és mosolyogva nézett rám. Pár percig csak feküdt és nézett engem vagy a plafont, majd felült és felém, nyújtotta a kezét. Mosolyogva fogtam meg, mire magához húzott és az ölébe ültetett lovagló ülésbe. Ajkait gyengéden enyémnek nyomta és fenekembe markolva szorított magához. Kezeimet göndör fürjeibe túrtam és nyelvemmel utat törtem magamnak. Ő persze egyből hagyta magát, és kezeit végig húzta combjaimon.

- Emlékszel, mit mondtam neked itt? – húzta el arcát és a szemeimbe nézett.

- Ühm.. Sok mindent mondtál itt. – nevettem el magam.

- Komolyan Kiara.. – simított arcomra egyik kezével, másikkal továbbra is combomat cirógatta – Hogy örökké meg foglak védeni, és nem hagylak magadra.

- Már emlékszem. Egy nyári este volt és mi itt feküdtünk egymás mellett. Nyitva voltak az ablak és hallgattuk a tücsököket.

- Igen. – mosolygott – Akkor hallottad a szüleidet elsőnek veszekedni és akkor ígértem meg neked, hogy sose hagylak magadra és megvédelek.

- Betartottad a szavad. – pusziltam meg.

- Továbbra is betartom.

* 12 évvel ezelőtt*

- Kiara! – futott felém Harry – Gyere játszani!

- Várj! Mindjárt kész a rajzom! – koncentráltam a papírra és néztem a pillangót a falevélen.

- Az egy madár? – hajolt bele Harry a lapba.

- Nem! Egy pillangó! – mutattam a levélre – Az a pillangó.

- Szerintem jobb lenne madárnak. – jelentette ki, majd leült mellém – Fáj még a térded?

- Nem, már nem. – ráztam meg a fejem – Anya beragasztotta.

- Nagyon csúnya? Adjak rá gyógy puszit?

- Nem! – nevettem el magam – Apa szokott, de ő most boltban van.

- Akkor jössz játszani? – ugrott fel.

- Igen! – álltam fel.

Rohanni kezdtünk a fészer felé ahol minden féle labda, bicikli, roller, gördeszka és görkorcsolya van. Harry megfogta az egyik labdát, és mosolyogva mutatta felém. Kérdőn néztem őt, mire megfogta a kezem és elfutott velem a telek végébe, ahol Apa mindig játszik vele focit. Letette a földre elém a labdát és ő beállt a kapuba.

- Most megtanítalak focizni! – kiabálta – Jó erősen rúgd meg felém a labdát, hogy betaláljon a hálóba.

- Harry nekem ez nem fog menni.

- Dehogy is nem! – mosolygott – Ügyes vagy!

Neki futottam és elrúgtam a labdát, de sikeresen meg is csúsztam a nedves füvön és felhorzsoltam a kezem. Először nem fájt, de utána már igen. Égetett. Ajkaimat egyből elbiggyesztettem és próbáltam vissza fojtani a sírást. Harry egyből oda futott hozzám és megtörölte a pólójával a sebemet.

- Gyere! – állított fel – Gyorsan megcsináljuk, nehogy bajod legyen

- Béna vagyok. – mondta szomorúan.

- Ugyan már, lesz, amikor te látsz majd el engem, mert sebes leszek. – mosolygott – Ne aggódj!

- Jó. – bólintottam.

* jelen *

- És ez a kép? Erre emlékszel? Itt voltam a születésnapom. Itt estél bele a medencébe, és itt kaptam napszúrást.

- Oh, igen! Az nem a mi napunk volt. – nevetett Harry – Elég sokszor voltál lesérülve, így visszagondolva. Talán ezért is ígértem meg annyira hogy vigyázok rád.

- Talán. – mosolyogtam és elővettem egy másik képet.

- Itt lett egy szemüvegem! – mutatott rá Harry – Úristen, milyen viccesen néztem ki.

- Szerintem aranyos.

- Szerintem Te vagy az aranyos. – tolta félre a képeket – Szeretlek.

- Én is. – mosolyogtam rá és az arcára simítottam.

- Gyere velem Londonba. Elvégzed az iskolát és költözzünk Londonba. Ne menj el New Yorkba. Ne menj el tőlem..

- Harry.. – néztem a szemeibe – Már eldöntöttem. Elmegyek és ezen semmi, sem változtat.

- Nem akarlak elveszíteni. – kulcsolta össze ujjait enyéimmel – Nem akarom, hogy elmenj, és egyedül maradjak.

- Ez nem így megy Harry. – sóhajtottam és magamhoz öleltem – Szeretlek, nagyon is. Csak Te vagy nekem, de ki kell törnöm innen. Tudod mennyi rossz emlék kőt a városhoz, talán több rossz, mint jó. El akarok menni Angliából. Nem találom a helyen, évek óta.

- Mért nem elég csak egy másik város? Mért kell ehhez az óceánon túlra menni?

- Ne haragudj rám ezért a döntésért.

- Nem fogok, soha haragudni. – puszilt a nyakamba.

Harry továbbra is rajtam feküdt. Feje a mellkasomon pihent, míg én a hajával játszottam. Kezeit szorosan testem köré fonta, pont, mint aki nem akarja, hogy elmenjek. Annyira megtört. Tudja, nem sokára itt az idő. Az idő, ahhoz hogy elengedjen. Búcsút kell mondanunk egymásnak. Nehéz lesz, de elválluk a másiktól.