Első fejezet∞

Ha mindent megkapsz, amire csak vágytál, aztán elveszíted, akkor ismered meg csak az igazi szabadságot.

Hát újra eljött az idő. Az első tanítási nap és ezzel együtt az utolsó évem a középiskolában. Már csak ezt a tanévet kell kibírnom, és végre szabad vagyok. Szabadulok itthonról és az iskolából. Ha szüleim nem lennének ennyire „gondoskodóak”, akkor már régen nem lennék itt. Már rég Párizsban élnék, és más iskolába járhatnék. Meg persze, megszabadultam volna egyes nem kívánatos púptól a hátamon. Kezdve az öcsémet, aki az egész tinédzser korom megkeserítője. A város „menő” lányai és fiai, akiket ki nem állhatok. Bár akkor lett rossz a helyzetem, amikor Jenn szülei Norvégiában kaptak új munkát és így költözött a család távolabbi kontinensre. Azóta vagyok elveszett.

- Anya! Kapcsold be a rádiót! – kiabált mellettem Mike.

- Mért kiabálsz? – néztem rá – Ott ül előtted és szerintem nem süket..

- Ne piszkálj már megint! – dobta nekem az üdítőjét.

- Ezt nem hiszem el! – próbáltam letörölni a fehér pólómról a málnaszörpöt.

- Haha, megkaptad. – vigyorgott gúnyosan.

- Szerencséd hogy messze jársz tőlem iskolába.. – morogtam el és újra kifelé meredtem.

Remélem hamarabb, érek be, mint a „menő” réteg és nem kezdenek el piszkálni. Nincs túl sok kedvem hozzájuk. Az előző évem így is pokol volt miattuk. Szinte mindenből kettesek, de még is a suli kedvencei, mert a fiúk fociznak, a lányok pedig csinosak. Amikor jelentkeztem az iskolába akkor úgy hittem szép éveim, lesznek itt, hiszen jó híre van az intézménynek. De jó pár év után az ember rájön, hogy inkább hasonlít egy fegyházra.

Szó nélkül szálltam ki az iskola előtt és becsaptam magam után az ajtót. Próbáltam a táskámmal takarni a pólóm, de nagy szerencsémre nem voltak még sokan. Egyből bementem az épületbe, amit a nyáron újítottak fel. Ahogy beléptem a főbejáraton megcsapott az erős festék szag. A falak nem voltak már fehérek, amiknek az alja fekete volt a kosztól, amit persze az igazgató csak úgy hívott, hogy „mintás fal”. Homokbarna volt minden és sötét barnák a szekrények. Az ajtók maradtak feketék, amikről félig le volt kaparva a terem szám.

Gyors léptekkel haladtam a szekrényemhez, ahogy előkotorjam azt a pólót, amit tavaly bent hagytam véletlen. Szerencsére jól emlékeztem, hogy tényleg bent van. Kivettem és bele tettem a táskámba. Becsuktam a szekrényajtóm és sóhajtottam. Megfordultam hogy induljak a mosdó felé átöltözni, de ott állt előttem az egyik vagány csávó. Magas alakja jóval fölém tornyosult és zsebre tett kezekkel állt előttem. Haja teljesen más volt, mint év végén. Most fel volt állítva és nem omlott a homlokára. Az a tipikus huncut mosoly jelent meg arcán, ahogy lejjebb engedtem a táskám. Megfogta és elvette tőlem. Felvont szemöldökkel nevetett halkan fel.

- Csinos minta Kiara.

- Cseszd meg Styles! – vettem vissza a táskám és kissé bele ment a karjába.

- Micsoda hevesség van, ma is benned. – fordult utánam.

- Mért nem bírsz leszállni rólam? – álltam meg és hátra néztem rá.

- Barátok vagyunk nem? – indult meg felém – A barátok szokták piszkálni egymást.

- Barátok? Mi? – forgattam meg a szemem és tovább mentem – Valaha barátok voltunk, de már nem vagyunk azok. És tudod mit? Örülök neki, hogy nem vagyok egy bunkó barátja.

- Szerintem, meg te vagy a bunkó.

- Mi van? Nincs még bent Nina? – fogtam meg az ajtókilincset és ránéztem – Vagy netán nem vagy neki elég jó?

- Még mindig Törökországban van a családjával utónyaraláson.

- Meg ne sajnáljalak. – mentem be és egyből az egyik fülkébe zárkóztam.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy valaha Styles a legjobb barátom volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a végén ez lesz. A hátam közepére sem kívánom őt. Három éve jött össze a barátnőjével és azóta focizik. Így került ő is a „menő” rétegbe. Engem szépen elfelejtett és többé nem beszéltünk. Tavaly kezdett el újra a nyakamra járni, mert szerinte még mindig barátok vagyunk. Akár hányszor elmagyaráztam neki, ő nem értette meg. Ami a legrosszabb, hogy az osztálytársam is. Sőt mivel beült magától mellém még a padtársam is sokszor. Főleg tavaly, mióta Jenn elment. Minden órán ott liheget a nyakamba. Nekem kellett őt korrepetálni, mert én vagyok az osztályban a legjobb tanuló és a ő legrosszabb.

Átvettem a pólóm és a tükörben még megigazítottam a hajam. A vállamra csaptam a táskám és kimentem a helyiségből. Elindultam az első emeletre a termünk felé. Útközben találkoztam pár ismerőssel, akikkel leálltam beszélni pár percet, majd indultam is tovább. Harry az ajtó előtt állt és karba tett kezekkel vigyorgott rám. Rá se néztem, csak bementem az ajtón. Köszöntem az osztálytársaknak és beültem a hátsó sorba a szokott helyemre. Ledobtam a táskám az asztalra és elővettem belőle a telefonom. Jenn írt egy üzenetet hogy éljem túl a napot, és hogy este beszélünk. Jobb lenne, ha itt lenne újra velem. Szinte már mindenki bent volt a terembe és vártuk az osztályfőnökünket, aki nem a pontosságról volt híres. Tim leült mellém, akivel tavaly egészen jó viszonyba kerültem. Sokat segített és volt hogy ő segített kimászni kínos helyzetekből. Már csak mellettem volt hely és Linda mellett. Kezd kicsi lenni a terem, mivel lebuktak hozzánk páran. Harry és Ben még, mint beszélgettek a terem előtt. De be lettek küldve mivel jött Mr. Moon. Mi voltunk az egyetlen osztály, akinek huszonéves osztályfőnöke volt. Sokkal jobb is volt.

- Nyugalom van! – ült fel az asztalára és a két jó madárra nézett – Harry, Ben üljetek le.

- Az ajtó előtt jó? – röhögött Ben.

- Mért az ajtó előtt? – ráncolta homlokát.

- Mert így én lehetek az első, aki kimegy a pályára!

- Akkor már tudom is hová fogsz ülni. – nézett körbe köztünk – Kiara mellett van a helyed. Az jó hátul van.

- De tanár úr az az én helyem. – szólalt meg Harry.

- Neked ott van előttük egy hely. Nem halsz bele fiam. – pillantott rájuk majd újra az osztályra, megvárta, míg a fiúk helyet foglalnak és mosolyogva kezdett bele a szokásos beszédébe – Sok emberre rá se lehet ismerni. Kezdtek végre felnőni.. Bár ez egyesekről nem mondható el, igazam van Ben?

- Ne már! – kiáltott fel, mire mindenki nevetni kezdett.

****

- Hé bébi! – hallottam megy Harry hangját – Haza vigyelek?

- Meg vagyok nélküled. – néztem rá – Egyébként is, hányszor mondjam el, hogy ne hívj bébinek..

- Kia, ne csináld már ezt! – fogta meg a karom.

- Engedj el! – húztam el a karom, de tovább fogott.

- Otthon úgy is látsz, hiszen a szobánk ablaka egymásra néz. – mosolygott.

- Jaj, de jó! – visítottam fel, ahogy Nina szokott – Remélem, nem látom majd éjjel, hogy estek egymásnak a csajoddal.

- Komolyan nem értem hogy mért utálsz.. Eddig semmi bajunk egy volt egymással, most meg úgy viselkedsz velem, mint akit legszívesebben elfelejtenél.

- Gondolkodtál már, hogy milyen lettél? – rántottam el a karom és elindultam újra a járdán.

- Beszéljük már meg! Kérlek! – jött utánam – Szükségem van rád!

- Hirtelen jó lettem? Vagy csak az a baj hogy nincs itt Nina akit, megdughatsz?

- Neked is jobb lenne, ha nem lennél egyedül. Mióta Jenn nincs itt alig, mosolyogsz.

- És majd melletted mosolyogni fogok? Szerintem egy „menő” – rajzoltam idéző jeleket a levegő – srác mellett minden jobba lesz? Egy olyan mellett, aki nap, mint nap átnézett az elvileg legjobb barátján? Harry ezt te sem gondolhattad komolyan.

- Próbáljuk meg. Úgy is átjöttök ma hozzánk vacsorára. – vonta meg a vállát.

- Én nem megyek. – vágtam rá.

- Akkor átmegyek én hozzád. Nekem az is jó.

- Nem, mi nem találkozzunk. Szia!

Még elköszönni se tudod tőlem, mert egyből elmentem. A hipermarket felé mentem, mert ott beszéltem meg találkozott a szüleimmel. Apa szokásosan a kocsiban ült és cigizett. A nyakkendője már lazán volt rajta nem úgy, mint ahogy reggel. Beültem a kocsiba és köszöntem neki. Egyből jöttek a kérdései, hogy milyen volt az első nap, mennyi barátom van, kik azok. Válaszoltam mindegyikre majd hátra dőlve vettem el a fülhallgatómat és bedugtam a telefonomba. Anya nem sokkal később meg is jött és mehetünk is haza.

****

A kanapén ültem, és a könyvemet olvasgattam, amit még a nyár végén szereztem be mielőtt haza jöttünk a nagyiéktól. Mike a tévét nézte, míg Anya és Apa készülődtek a vacsorára. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Szerencsére nekem nem kell elmenni, mert beadtam, hogy nem vagyok túl jól és éhes, se vagyok. Anya a konyhából jött egy tálca meleg sütivel és dirigált a fiúknak hogy csipkedjék már magukat. Mióta haza jöttünk Mike azóta a tévé előtt ült és azt bámulta. Apa az emeleti dolgozószobában volt, mintha minden nap. Egésznap dolgozik az irodában a cégnél, haza jött és még itthon is folytatja. Nem is kéne ennyit dolgoznia, de ő úgy vallja, ha keményen dolgozol meg lesz a munka gyümölcse. Hát eddig csak az lett, hogy 2 éve nem aludta ki magát rendesen mióta irodavezető lett. Persze ha az ember szólna neki, hogy pihenjen akkor ő a rossz, mert bele szól a dolgába.

Mikor végre üres lett a ház és bezártam Apuék után az ajtót visszaültem a kanapéra és az ölembe vettem a laptopom. Vártam hogy Jenn végre bejelentkezzen és tudjuk beszélni. Amíg rá vártam, gondoltam megnézem, hogy mi történik másokkal. Volt is egy kép fent, amin Harry és Nina volt. Szóval haza jött már. Általában tele rakja az oldalát képekkel, ahol együtt vannak, vagy csak úgy pózol. Tipikus internet csillag akar lenni, csak az a gáz hogy nem tud semmit.

Ahogy megláttam, hogy Jenn írt végre, nagyon megörültem. Egyből a telefonomért nyúltam és tárcsáztam a számát.

- Kia! – vette fel boldogan és már a hangján hallottam, hogy mosolyog – Mesélj, mi van otthon?

- Kész idegbaj minden. A szokásos.. – sóhajtottam, mire felnevetett – Most mi van?

- Semmi, csak most megnézném milyen fejet, vágsz! Na milyen volt az első nap?

- Rémes, Styles megint a nyakamra járt. Annyira idegesített.. Most is mennem kellett volna hozzájuk a családdal, mert meghívtak minket vacsorára.

- És mért nem mentél? Most legalább megmutathattad volna neki, hogy nélküle is meg vagy.

- Nem Jenn, ha mentem volna, akkor biztos az Anyukája hálálkodna, mert segítettem a kicsi fiának. És biztos elszóltam volna magam, hogy néha milyen bunkó is az ő drágája. – húztam el a számat – Na de mesélj milyen volt neked a napod!

- Megérdemelte volna. Amúgy pedig nagyon jó volt, csak hiányzol. – sóhajtott – Nem ugyan olyan, mint veled.

- Nem baj! Majd a szünetben jössz hozzám. – mosolyodtam el.

- Már alig várom. Képzeld, lehet, hogy Anyát visszahelyezik a régi helyére, és akkor visszamegyek vele.

- Komolyan? Ez tök jó! – ültem fel rendesen a kanapén, mire csöngettek – Most le kell tennem jött valaki. – álltam fel – Vigyázz magadra, holnap beszélünk!

Lettem a telefont az asztalra és megigazítottam a pólómat. Az előszobába mentem és kinyitottam az ajtót. Harry állt előttem az ajtókeretnek támaszkodva és mosolygott. Félre álltam hogy be tudjon jönni, mert Mike volt vele. Bizonyára elfelejtette bevenni a gyógyszerét, amit még egy hétig szednie kell. Visszamentem a nappaliba és leültem a helyemre. Magamra húztam a pokrócot és karba tett kezekkel, néztem a tévét. Mike a konyhába szerencsétlenkedett, mert Anya mániája hogy háromnaponta átpakolja a házban a dolgokat, így nehéz mindent megtalálni. Harry leült mellém és engem nézett. Rápillantottam, mire újra az a huncut mosoly jelent meg arcán.

- Mi van?

- Még mindig cuki, amikor duzzogsz.

- Hagyjál. – forgattam meg a szemem és újra a képernyőre, néztem.

- Visszakísérem az öcsédet, aztán jövök hozzád. – állt fel.

- Nem szükséges, meg vagyok a társaságod nélkül.

Nem mondott semmit csak mosolygott és kimentek a házból. Felmentem a szobámba és leültem az ágyra. Tovább olvastam a könyvemet, és abban reménykedtem, hogy Harry nem fog majd visszajönni hozzám. Keresni kezdtem a telefonom az ágyban, hiszen emlékeztem rá, hogy felhoztam. Ledobtam a párnákat a földre és a takarót is letúrtam mire megtaláltam. Jött egy üzenetem, amit Tim küldött. Mivel a suliban megbeszéltük hogy együtt megyünk reggel be, de hogy hánykor találkozunk, azt már kihagytuk. Visszaírtam neki az időpontot és leraktam a szekrényemre a mobilt. Az ajtó felé néztem ahol Harry állt. Szóval csak visszajött. Rendbe tettem az ágyam, ő pedig beljebb jött. Visszaültem és néztem rá. Az ágyam fölötti polcon lévő képekre meredt és felsóhajtott. Tekintetét rám vezette és közelebb jött. Leült az ágy szélére és a pólója alól előhúzta az egyik nyakláncát. Nem értettem mit csinál, de akkor megláttam, hogy szétnyitja a medált és elmosolyodik.

- Emlékszel még? – nézett rám – Amikor elkezdtük a középiskolát, voltunk egy fesztiválon. Nagyon féltél az óriáskeréktől, csak úgy mertél felülni, hogy végig öleltelek. – nevette el magát – Akkor vettünk egy közös nyakláncot. Mert neked annyira tetszett.

- Harry, tudom. Nem kell elmesélned. – vontam meg a vállam és a térdemen lévő anyagot kapargattam.

- Mi lett a tiéddel? Soha nincs rajtad.

- Nem akarok rád, emlékezni. Nem tudod felfogni? Mi már nem vagyunk barátok.

- Azok vagyunk.
- Igazán? Akkor mondd csak drága barátom, hol voltál az utóbbi 3 évben? Hol voltál, amikor lelkileg padlón voltam? Vagy amikor egy barátra lett volna szükségem? Várjunk csak.. – gondolkoztam el – Ja igen, Nina oldalán, a foci csapattal és a „menőkkel”. De megértettem. Én nem tartozok közéjük, mert én vagyok az osztály él tanulója, így lenéztek. És ha nem jöttél volna rá, nekem nem kell egy ilyen Barát.

- Nem nézlek le. Soha nem néztelek le. És hálás vagyok neked, mert segítettél év végén is.

- Nem érdekel. – vontam meg a vállam – Egyébként is mért vagy még itt?

- Segítened kéne. – hajtotta le a fejét és tovább babrálta a medált.

- Még is miben?

- Fél évkor nem bukhatok meg semmiből se és tudod..

- Mi van? – vágtam a szavába – Egy utolsó szemétláda vagy! – szálltam ki az ágyamból – Szóval azért akarsz annyira jóban lenni velem, hogy segítsek tanulni?

- Kiara..

- Undorító vagy! Takarodj innen! – kiabáltam vele – Soha többé nem akarlak látni Styles!

****

Gondolataimban elmerülve feküdtem a takaró alatt és hagytam, hogy a könnyeim mossák az arcomat. Fáj, hogy csak ki akar használni. Még is hogy képzeli? Ide jön, mondd pár kedves szót a múltunkról és újra a karjaiba, omlok? Hatalmas tévedésben él. Tudom hogy ő nem ilyen ember valójában. Feltétel nélkül tud szeretni és segít mindenkinek. Teljesen kifordult magából. Mostanra bunkó lett és a hibákat keresi a másikban. Ott játssza ki az embereket, ahol tudja. Csak elfelejtette, hogy engem nem tud kijátszani.

- Kiara! Megjöttünk! – szólt fel Apa.

Lehúztam a fejemről a puha és meleg anyagot. Letöröltem a könnyeim és kimásztam a meleg vackomból. Lementem hozzájuk és leültem a kanapéra. Hamar eljöttek. Máskor mindig tíz óra fele jönnek vissza most, pedig már fél kilenckor itt vannak. Mike egyből ment a szobájába, gondolom játszani. Apa fáradtan ült le a fotelba és bekapcsolta a tévét. Anya pár perc után szintén bejött hozzánk és leült a kanapé másik oldalára.

- Jobban vagy? – nézett rám Apa.

- Persze, pihentem. – bólintottam – Egyébként, hogy hogy ilyen hamar haza jöttetek?

- Jobbnak láttuk, ha eljövünk. – válaszolta Anya – Harry teljesen bekattant és eléggé szemtelen volt a családjával. Mi pedig inkább eljöttünk.

- De azért jól érzetétek magatokat nem igaz?

- Persze, jót beszélgettünk. De te menj aludni. Holnap iskola. – nézett rám újra rám Apa.

- Rendben. – álltam fel – Jó éjt.

Felmentem a szobámba és az ablakomhoz mentem hogy behúzza a függönyöm. Pontosan láttam Harry szobáját. Ott ült az ágyán és a medálban lévő fényképünket nézte. Az ablaka tárva nyitva volt, így amikor én becsuktam, az enyémet meg hallotta. Tekintetét egyből rám kapta és próbálta pillantásomat elkapni. Megforgattam a szemeim és behúztam a függönyt. Befeküdtem az ágyba és az oldalamra fordulva, néztem a szekrényem. Megint kint volt a fénykép, amit már annyiszor elraktam. Sóhajtva álltam fel és levettem a polcról. Kihúztam a fiókot és beraktam a régi jegyzeteim alá. Nem akarom látni azt a képet, amin Harry és én vagyok. Anya mindig visszateszi. Pedig már ezerszer megkértem hogy ne pakoljon a szobámba.